Kerti József
A VÍZÖZÖN – VALÓSÁG VAGY FIKCIÓ?
Az ószövetségi szentírás egyik legsajátosabb története a vízözön elbeszélés, tartalmilag és a mondanivalóját tekintve is lényeges,azon túl az egyik leghosszabb bibliai történet.
Az idők folyamán különböző vélemények születtek a történet behatárolását illetően. Kezdetben nem alakult ki egységes álláspont,sem az elbeszélés kezdetét, sem a végét illetően.
A Genezis 5, Ádám nemzetség táblájával zárul, ahol Noéról és fiairól is találunk említést. A Gen. 6, 1-el kezdődik az emberiség gonoszságának bemutatása, egyes vélemények szerint innen kell számítani az elbeszélés kezdetét, ugyanis ez az a rész, amely a föld elpusztítására vonatkozó isteni döntést tartalmazza.
Más vélemények szerint a Gen. 6, 1-4, nem a megfelelő helyen van, ugyanis a Gen. 4, 25-26 után kellene következnie. A véleményt azzal indokolják, hogy e résznek nincs kapcsolata a Gen. 5 fejezettel, de a vízözön tartalmához sem kapcsolódik, és megtöri az 5. fejezetet és a vízözöntörténet összefüggését.
Más álláspont szerint Ádám nemzetségtáblája Gen. 6, 8-ig tart, a vízözön elbeszélés pedig Gen. 6, 9-el kezdődik.
A fent bemutatott eltérő vélemények ellenére az az egységes álláspont, hogy a vízözön-elbeszélés a Gen. 6, 1-től, a Gen. 9, 17-ig tart.
Fontos megemlíteni, hogy a vízözön elbeszélés is a babiloni fogság után született, így a száműzetés és a megmenekülés élménye is belejátszott és a történet egy visszareflektált értelmezését is tartalmazza a történteknek. Kitűnik a szövegből az a felismerés, hogy Isten mindenhatóságától fogva eltörölheti az általa teremtett világot, mert mi történik akkor, ha a bűn olyan méreteket ölt, hogy kétségessé teszi az üdvösségre teremtett világ létének értelmét, tehetnénk fel a kérdést a szerkesztővel együtt, akinek célja az lehetett, hogy kortársaival érzékeltesse a teremtett világ veszélyeztetettségét, valamint Isten irgalmát.[1]
A történetben érzékelhető a korabeli világkép hatása, amely szerint az egész világot hatalmas víztömeg veszi körül, és amelyet az isteni gondviselés tart féken, továbbá érzékelhető az az emberi tapasztalat, hogy általa nem befolyásolható erők hatalmának van kitéve, amelyek gyakran veszélyeztetik a létét.
Egy fontos aspektusa az itt kapott Isten képnek az a cselekedet, az a tett, amelyet szövetségkötésnek nevezünk. A szövetségkötést megelőzi az áldozat, amelyet Noé mutat be, mint reakciót a vele történtekre.
Az áldozatbemutatás így olyan cselekedetté válik, amely bevezeti a megmentettet az új valóságba. Noé tettének két aspektusa van: visszafele irányulva, a megmentettség tapasztalata, előre irányultan pedig az első szükséges cselekedet, amely a Megmentővel való kapcsolatot biztosítja. A megmentett áldozata, amely az emberi egzisztencia veszélyeztetettségét és a megmentést tapasztalva, a visszakapott életet a Megmentőhöz kapcsolja, és rá bízza.
A szövetségkötés az új és örök szövetség előképe, amely Krisztus vérében valósult meg.
Sok hasonlóságot lehet felfedezni a bibliai vízözön-elbeszélés és a Gilgames eposz között, pl.: Utnapisti isteni sugallatra kezdi el építeni a bárkáját akárcsak Noé. A hajó méretei is majdnem megegyeznek a két történetben. Noénál pontosan tudjuk, hogy mindenféle állatból visz fel, erre külön parancsot is kap. Utnapisti is magával visz állatokat, de ő nem csak élelmet és állatokat visz, hanem arannyal és ezüsttel is terheli hajóját. Noé bárkája az Ararát hegyen, Utnapistié a Nassir hegyén állapodott meg. Ez a két név ugyanazt a helyet jelöli, az akkor ismert világ legmagasabb csúcsát. A madarak kiengedésében is vannak hasonlóságok, valamint mindketten áldozatot mutatnak be.
Mindezekből levonhatjuk azt a következtetést, hogy a legfontosabb elemekben megegyezik a két özönvíztörténet. Joggal tevődik fel a kérdés, hogy eredhetett-e egyik a másikból és, ha igen, akkor melyik a régebbi?
Kutatók bebizonyították, hogy a Gilgames eposz a régebbi. A bibliai Noé története csak a babiloni fogság után kerül be a bibliába nevelői céllal és példázatként. A zsidók le- letérnek az Istennel –járás útjáról és akkor következik egy jogos és megérdemelt büntetés Isten részéről, akárcsak a babiloni fogság.
Különbségek vannak az áradás, illetve az apadás idejét illetően. A Gilgames hétnapos áradásról és tíz napos apadásról beszél, a Biblia negyven napos áradásról és százötven napos apadásról tesz említést.
A vízözön hagyomány már Krisztus előtt a második évezredtől ismert volt a termékeny félhold területén, így a zsidók is ismerték, de egyik mű közvetlen felhasználásán sem alapult a Biblia.
A világon több mint 150 özönvíz mítoszt, legendát tartanak számon.
Felmerül a mai emberben az a kérdés, hogy lehetett-e világméretű áradás, özönvíz? Ha igen, akkor mi lehetett az oka?
Az tény, hogy mindenhol özönvízmondákkal találkozunk, arra enged következtetni, hogy semmiképp nem lehet helyi árvizekről, vagy nagyobb tavaszi áradásokról beszélni. Egy világméretű áradás kellett, hogy legyen, ha az emberek azt hitték, hogy a világ ”talapzata” megrendült. Nem tudtak magyarázatot adni arra a jelenségre és ezért az istenek haragjának, tartották, hiszen csak ők képesek a világot megrengetni. Annyira mély nyomot hagyott az akkori emberekben, hogy nyolc-, tízezer év múlva is élnek az akkor átélt katasztrófa nyomai.
A következőkben egy pár olyan elmélet következik, amelyek azt állítják, hogy nem volt semmiféle vízözön.
A vízözön Istenképét szemlélve, felmerülhet bennünk jogosan a kérdés: nem erőszakot gyakorol az Isten a föld eltörlésével, és az emberek erőszakossága, amely Isten büntetését vonja maga után, nem pontosan az Istentől származik, hisz ő saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert.
Az erőszak archetípusa az a szituáció, amely az emberiség özönvíz általi pusztulásához vezetett Noé idejében: „elkövetkezett a vége minden testnek előttem”. Ez a vég közel esik a kezdethez, ugyanis csupán tíznemzedéknyi idő telt el a teremtés óta. Noé, Ádám után a második atyja az emberiségnek, a világ második kezdete ez. Ez a második kezdet a kompromisszum kialakulását jelenti az erőszakkal kapcsolatban. A bűn következményeként csökken az emberek igazságérzete. Annak ellenére, hogy a vízözönt a teremtéshez hasonlítjuk, észre kell vennünk, hogy a két kezdet közti kapcsolat majdnem a teljes ellentét.
Az első teremtéskor az ember úr a természet fölött, de hatalma nem tartalmaz fenyegetést, nem öli meg, nem fogyasztja el a rábízott állatokat, uralma alá vonja, ezen erőszak nélkül, ezért tekinthető itt még az ember Isten képmásának. Az ember békében és szelídségben teremtetett, uralma alá vonni a rábízott földet, annyit jelent, mint felelősnek lenni békéjéért. A második kezdet viszont a kompromisszum kialakulását jelenti az erőszakkal szemben. Isten megtiltja a vér elfogyasztását, megengedi viszont, hogy az állatok húsával táplálkozzék.
Az, hogy Isten képmásai lennénk, nem szemmel látható, ahogyan az sem, hogy e képmás mivoltunk olyan hatalmat jelent, amely csak a szelídség és a béke jegyében gyakorolható. Következésképpen, nem a szelídség az erőszak hiánya, hanem az erőszak a szelídség hiánya.
Ha az apokaliptikus irodalmat szemléljük, láthatjuk, hogy az iratok megerősítik az Emberfia eljövetelét, aki az idők végezetekor eljön és helyreállítja a kezdeti állapotot.
A béke és a szelídség az erőszak után fog következni, mivel előbb létezett nála, ráadásul a végső béke felülmúlja a világ kezdetén fennálló békességet. Isten, aki magára vette az emberi erőszakot, csak úgy törölheti el, ha nem ítéli el az erőszakot, hanem aláveti magát neki.
Így a legnagyobb béke az erőszak elszenvedéséből és a megbocsátásból fakad, így történik meg, hogy az Isten fia vállalja az erőszak elszenvedését.
Ami az Ó és Újszövetség kapcsolatait illeti a vízözön- elbeszélés szemszögéből, elmondhatjuk, hogy az akkori világkép szerint a világot minden oldaláról víz veszi körül, innen a víz veszélyeztető jellege, viszont a környező népek mitológiájában is, gyakran fellelhető tűz is szolgálhatott volna eszközként, hisz ismeretes a tűz szakrális jellege. Itt viszont előtérbe kerül a víz tisztító jellege, mert itt a víz kettős eszközként szolgál Isten kezében: egyrészt pusztít, minden eltöröl a föld felszínéről, másrészt viszont megtisztítja a bűnbe hanyatlott világot.
A víz ilyen irányú szimbolikája a zsidó illetve a keresztény hagyományban is megőrződött, sőt továbbfejlődött.
Az apokaliptikus irodalomban is megőrződött a vízözön képe, a vég jelképévé válva. Az Újszövetségben gyakran bukkannak fel olyan utalások, ahol a vízözön ilyen hangsúlyozással jelenik meg. A Mt. 24, 37-39 a végidőre vonatkozó intelmekről szólva, a vég előtti napokat a vízözön előtti napokhoz hasonlítja. A 2Pál 3, 1-10-ben Krisztus eljövetele kapcsán a vízözön ténye bizonyításként, a végső idők bizonyosságaként említődik meg.
Az Újszövetségben Noé személye a hit példaképévé válik, a Zsidó levél 11, 7-es sorában olvashatjuk, hogy Noé a hitének köszönhetően lett az igazságosság örököse és menekült meg az isteni ítélettől.
A vízözön- elbeszélés szimbólumgazdagsága tovább hasznosítódott. Az Újszövetségben újonnan tulajdonított jelentésekből nő ki az a társítás, amely Jézust a bárkához hasonlítja, a bárka válik Jézus előképévé, ő az, aki a végső ítélet eljövetelekor az örök életre való átjutást biztosítja. A János 10, 9-ben Jézus az ”ajtó”, aki új lehetőségeket nyit meg az emberiség számára. János 14, 6-ban Jézus”az út az igazság és az élet”, míg az Ap. Csel. 4, 12-ben azt olvashatjuk, hogy nincs másban üdvösség csak Krisztusban. Amint az említett szentírási részek is alátámasztják, a bárka szimbólum egy, a Szentírásban szó szerint nem fellelhető, de a hagyomány által idézett.
Bibliográfia
Northrop Frye: Kettős tükör. A Biblia és az irodalom. Európa kiadó, Budapest, 1996.Rózsa Huba: Genesis könyve I. Budapest 2002Rózsa Huba: Kezdetekkor teremtette Isten. A Biblia őstörténetének magyarázata. Ter. 1-11. Budapest, 1997. László Zoltán: A vízözön a Gilgames eposz nyomán. www.hmg.hu/lexikon/mitosz/mitolog.htm
Jegyzetek
[1] Rózsa Huba, Kezdetkor teremtette Isten-a bibliai őstörténet magyarázata, 133. old.
Az idők folyamán különböző vélemények születtek a történet behatárolását illetően. Kezdetben nem alakult ki egységes álláspont,sem az elbeszélés kezdetét, sem a végét illetően.
A Genezis 5, Ádám nemzetség táblájával zárul, ahol Noéról és fiairól is találunk említést. A Gen. 6, 1-el kezdődik az emberiség gonoszságának bemutatása, egyes vélemények szerint innen kell számítani az elbeszélés kezdetét, ugyanis ez az a rész, amely a föld elpusztítására vonatkozó isteni döntést tartalmazza.
Más vélemények szerint a Gen. 6, 1-4, nem a megfelelő helyen van, ugyanis a Gen. 4, 25-26 után kellene következnie. A véleményt azzal indokolják, hogy e résznek nincs kapcsolata a Gen. 5 fejezettel, de a vízözön tartalmához sem kapcsolódik, és megtöri az 5. fejezetet és a vízözöntörténet összefüggését.
Más álláspont szerint Ádám nemzetségtáblája Gen. 6, 8-ig tart, a vízözön elbeszélés pedig Gen. 6, 9-el kezdődik.
A fent bemutatott eltérő vélemények ellenére az az egységes álláspont, hogy a vízözön-elbeszélés a Gen. 6, 1-től, a Gen. 9, 17-ig tart.
Fontos megemlíteni, hogy a vízözön elbeszélés is a babiloni fogság után született, így a száműzetés és a megmenekülés élménye is belejátszott és a történet egy visszareflektált értelmezését is tartalmazza a történteknek. Kitűnik a szövegből az a felismerés, hogy Isten mindenhatóságától fogva eltörölheti az általa teremtett világot, mert mi történik akkor, ha a bűn olyan méreteket ölt, hogy kétségessé teszi az üdvösségre teremtett világ létének értelmét, tehetnénk fel a kérdést a szerkesztővel együtt, akinek célja az lehetett, hogy kortársaival érzékeltesse a teremtett világ veszélyeztetettségét, valamint Isten irgalmát.[1]
A történetben érzékelhető a korabeli világkép hatása, amely szerint az egész világot hatalmas víztömeg veszi körül, és amelyet az isteni gondviselés tart féken, továbbá érzékelhető az az emberi tapasztalat, hogy általa nem befolyásolható erők hatalmának van kitéve, amelyek gyakran veszélyeztetik a létét.
Egy fontos aspektusa az itt kapott Isten képnek az a cselekedet, az a tett, amelyet szövetségkötésnek nevezünk. A szövetségkötést megelőzi az áldozat, amelyet Noé mutat be, mint reakciót a vele történtekre.
Az áldozatbemutatás így olyan cselekedetté válik, amely bevezeti a megmentettet az új valóságba. Noé tettének két aspektusa van: visszafele irányulva, a megmentettség tapasztalata, előre irányultan pedig az első szükséges cselekedet, amely a Megmentővel való kapcsolatot biztosítja. A megmentett áldozata, amely az emberi egzisztencia veszélyeztetettségét és a megmentést tapasztalva, a visszakapott életet a Megmentőhöz kapcsolja, és rá bízza.
A szövetségkötés az új és örök szövetség előképe, amely Krisztus vérében valósult meg.
Sok hasonlóságot lehet felfedezni a bibliai vízözön-elbeszélés és a Gilgames eposz között, pl.: Utnapisti isteni sugallatra kezdi el építeni a bárkáját akárcsak Noé. A hajó méretei is majdnem megegyeznek a két történetben. Noénál pontosan tudjuk, hogy mindenféle állatból visz fel, erre külön parancsot is kap. Utnapisti is magával visz állatokat, de ő nem csak élelmet és állatokat visz, hanem arannyal és ezüsttel is terheli hajóját. Noé bárkája az Ararát hegyen, Utnapistié a Nassir hegyén állapodott meg. Ez a két név ugyanazt a helyet jelöli, az akkor ismert világ legmagasabb csúcsát. A madarak kiengedésében is vannak hasonlóságok, valamint mindketten áldozatot mutatnak be.
Mindezekből levonhatjuk azt a következtetést, hogy a legfontosabb elemekben megegyezik a két özönvíztörténet. Joggal tevődik fel a kérdés, hogy eredhetett-e egyik a másikból és, ha igen, akkor melyik a régebbi?
Kutatók bebizonyították, hogy a Gilgames eposz a régebbi. A bibliai Noé története csak a babiloni fogság után kerül be a bibliába nevelői céllal és példázatként. A zsidók le- letérnek az Istennel –járás útjáról és akkor következik egy jogos és megérdemelt büntetés Isten részéről, akárcsak a babiloni fogság.
Különbségek vannak az áradás, illetve az apadás idejét illetően. A Gilgames hétnapos áradásról és tíz napos apadásról beszél, a Biblia negyven napos áradásról és százötven napos apadásról tesz említést.
A vízözön hagyomány már Krisztus előtt a második évezredtől ismert volt a termékeny félhold területén, így a zsidók is ismerték, de egyik mű közvetlen felhasználásán sem alapult a Biblia.
A világon több mint 150 özönvíz mítoszt, legendát tartanak számon.
Felmerül a mai emberben az a kérdés, hogy lehetett-e világméretű áradás, özönvíz? Ha igen, akkor mi lehetett az oka?
Az tény, hogy mindenhol özönvízmondákkal találkozunk, arra enged következtetni, hogy semmiképp nem lehet helyi árvizekről, vagy nagyobb tavaszi áradásokról beszélni. Egy világméretű áradás kellett, hogy legyen, ha az emberek azt hitték, hogy a világ ”talapzata” megrendült. Nem tudtak magyarázatot adni arra a jelenségre és ezért az istenek haragjának, tartották, hiszen csak ők képesek a világot megrengetni. Annyira mély nyomot hagyott az akkori emberekben, hogy nyolc-, tízezer év múlva is élnek az akkor átélt katasztrófa nyomai.
A következőkben egy pár olyan elmélet következik, amelyek azt állítják, hogy nem volt semmiféle vízözön.
- Egyes tudósok lehetetlennek tartják, hogy ekkora áradást okozzon valami. Azt állítják, hogy csak helyi árvizek ezek, vagy nagyobb tavaszi áradások, csak az emberek kiszínezték ezeket.
- A Júngisták azon a nézeten vannak, hogy létezik egy kollektív öntudattalan és ebben megtalálható egy hatalmas áradás képe, ezt ültetik át fogalmazzák meg mítoszokba.
- A Freudisták azt állítják, hogy a vízözön a mítoszokba az álmokból került át. Ezeket az álmokat húgycső álmoknak nevezték. Ezek az álmok megfigyelések alapján akkor keletkeznek, amikor feszültség van a húgycsövekben, ez akadályozza meg, hogy az illető ne áztassa el az ágyát.
A vízözön Istenképét szemlélve, felmerülhet bennünk jogosan a kérdés: nem erőszakot gyakorol az Isten a föld eltörlésével, és az emberek erőszakossága, amely Isten büntetését vonja maga után, nem pontosan az Istentől származik, hisz ő saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert.
Az erőszak archetípusa az a szituáció, amely az emberiség özönvíz általi pusztulásához vezetett Noé idejében: „elkövetkezett a vége minden testnek előttem”. Ez a vég közel esik a kezdethez, ugyanis csupán tíznemzedéknyi idő telt el a teremtés óta. Noé, Ádám után a második atyja az emberiségnek, a világ második kezdete ez. Ez a második kezdet a kompromisszum kialakulását jelenti az erőszakkal kapcsolatban. A bűn következményeként csökken az emberek igazságérzete. Annak ellenére, hogy a vízözönt a teremtéshez hasonlítjuk, észre kell vennünk, hogy a két kezdet közti kapcsolat majdnem a teljes ellentét.
Az első teremtéskor az ember úr a természet fölött, de hatalma nem tartalmaz fenyegetést, nem öli meg, nem fogyasztja el a rábízott állatokat, uralma alá vonja, ezen erőszak nélkül, ezért tekinthető itt még az ember Isten képmásának. Az ember békében és szelídségben teremtetett, uralma alá vonni a rábízott földet, annyit jelent, mint felelősnek lenni békéjéért. A második kezdet viszont a kompromisszum kialakulását jelenti az erőszakkal szemben. Isten megtiltja a vér elfogyasztását, megengedi viszont, hogy az állatok húsával táplálkozzék.
Az, hogy Isten képmásai lennénk, nem szemmel látható, ahogyan az sem, hogy e képmás mivoltunk olyan hatalmat jelent, amely csak a szelídség és a béke jegyében gyakorolható. Következésképpen, nem a szelídség az erőszak hiánya, hanem az erőszak a szelídség hiánya.
Ha az apokaliptikus irodalmat szemléljük, láthatjuk, hogy az iratok megerősítik az Emberfia eljövetelét, aki az idők végezetekor eljön és helyreállítja a kezdeti állapotot.
A béke és a szelídség az erőszak után fog következni, mivel előbb létezett nála, ráadásul a végső béke felülmúlja a világ kezdetén fennálló békességet. Isten, aki magára vette az emberi erőszakot, csak úgy törölheti el, ha nem ítéli el az erőszakot, hanem aláveti magát neki.
Így a legnagyobb béke az erőszak elszenvedéséből és a megbocsátásból fakad, így történik meg, hogy az Isten fia vállalja az erőszak elszenvedését.
Ami az Ó és Újszövetség kapcsolatait illeti a vízözön- elbeszélés szemszögéből, elmondhatjuk, hogy az akkori világkép szerint a világot minden oldaláról víz veszi körül, innen a víz veszélyeztető jellege, viszont a környező népek mitológiájában is, gyakran fellelhető tűz is szolgálhatott volna eszközként, hisz ismeretes a tűz szakrális jellege. Itt viszont előtérbe kerül a víz tisztító jellege, mert itt a víz kettős eszközként szolgál Isten kezében: egyrészt pusztít, minden eltöröl a föld felszínéről, másrészt viszont megtisztítja a bűnbe hanyatlott világot.
A víz ilyen irányú szimbolikája a zsidó illetve a keresztény hagyományban is megőrződött, sőt továbbfejlődött.
Az apokaliptikus irodalomban is megőrződött a vízözön képe, a vég jelképévé válva. Az Újszövetségben gyakran bukkannak fel olyan utalások, ahol a vízözön ilyen hangsúlyozással jelenik meg. A Mt. 24, 37-39 a végidőre vonatkozó intelmekről szólva, a vég előtti napokat a vízözön előtti napokhoz hasonlítja. A 2Pál 3, 1-10-ben Krisztus eljövetele kapcsán a vízözön ténye bizonyításként, a végső idők bizonyosságaként említődik meg.
Az Újszövetségben Noé személye a hit példaképévé válik, a Zsidó levél 11, 7-es sorában olvashatjuk, hogy Noé a hitének köszönhetően lett az igazságosság örököse és menekült meg az isteni ítélettől.
A vízözön- elbeszélés szimbólumgazdagsága tovább hasznosítódott. Az Újszövetségben újonnan tulajdonított jelentésekből nő ki az a társítás, amely Jézust a bárkához hasonlítja, a bárka válik Jézus előképévé, ő az, aki a végső ítélet eljövetelekor az örök életre való átjutást biztosítja. A János 10, 9-ben Jézus az ”ajtó”, aki új lehetőségeket nyit meg az emberiség számára. János 14, 6-ban Jézus”az út az igazság és az élet”, míg az Ap. Csel. 4, 12-ben azt olvashatjuk, hogy nincs másban üdvösség csak Krisztusban. Amint az említett szentírási részek is alátámasztják, a bárka szimbólum egy, a Szentírásban szó szerint nem fellelhető, de a hagyomány által idézett.
Bibliográfia
Northrop Frye: Kettős tükör. A Biblia és az irodalom. Európa kiadó, Budapest, 1996.Rózsa Huba: Genesis könyve I. Budapest 2002Rózsa Huba: Kezdetekkor teremtette Isten. A Biblia őstörténetének magyarázata. Ter. 1-11. Budapest, 1997. László Zoltán: A vízözön a Gilgames eposz nyomán. www.hmg.hu/lexikon/mitosz/mitolog.htm
Jegyzetek
[1] Rózsa Huba, Kezdetkor teremtette Isten-a bibliai őstörténet magyarázata, 133. old.