Józsa István
KALANDOK EGY GONDOLATI TÉR MEGRAGADÁSÁHOZ
"Közép–Európa"
Mert van itt, kérem, belénkprogramozva egy utópia, amelyben újra hihetünk, és amely most is ugyanaz – csak a hitek másak. Európa történelme poétikai funkcióra alapul -- a kontinens folyamatosan újrakölti magát, megújítja, újramondja karakterét, Akár a történelem mélypontjai után szükségképpen, akár fejlődés eredményeképpen – újra és újra kitalálja magát. Így született a Közép-Európa fogalom is. A terminust mindenki ismeri, mindenki használja – tulajdonképpen senki nem érti. Merthát... lássuk csak... mit takar? Mit jelent? Mi az, amit jelent? Hol van... Közép-Európa? Nem politikai állandó, ez tény. Akkorhát... csak elméleteink vannak? Csak vélemények? Na akkor egyúttal kimondtuk azt is, hogy ebben a témában is feltételezések, vélemények folytatják vagy tagadják egymást, vagyis mindent be lehet bizonyítani és mindennek az ellenkezőjét ugyanúgy. Hol van az a sokat emlegetett, az a közismert Közép-Európa? Hol, mi az, és ezzel... mi nem?
’’Hagyomány’’ -- Az önmegismerés, legyen az akár etnoregionális is, az alkotás, az emberteremtés folyamatában teljesíthető be igazán, a teremtés folyamatát pedig emberi léptékben: műalkotásokban követhetjük. A műalkotás az emberi létezés objektivációja. Struktúrájának és sajátosságainak megragadása két alapfogalomra építve lehetséges: az alászállás és felemelkedés archetipikus mozgását követve.
Dosztojevszkij regényei az alászállásban, sőt süllyedésben, romlásban, az orosz írónál: démonizálódásban ragadják meg alakjai életútját – amely szinte végzetszerű. „Alászállás”. Miskin A f é l k e gy e l m ű kezdetétől végig herceg, a Karamazovok nemesek, ezeknek az alakoknak a sorsa nem evolutív, ezekben a művekben bár szociológiai értelemben vett függőleges társadalmi mozgás sincs. Íme viszont ugyanannak a Dosztojevszkijnek a hegedűse, annak alakja és története metafora értékkel bír, fél Európánk gyötröődik benne. A férfi nagy hegedűművésznek tartja magát, ugyanakkor soha nem áll elő kitűnőnek mondott, hirdetett játékával – mindegyre feleségét hibáztatja, miatta nem lehet ő igazán sikeres művész. „Az az asszony, az az asszony...” És persze sikeres pályatársait pocskondiázza. Lézengő, akit ugyanakkor bánt semmittevése, ezért okokat keres és magyaráz elő marginalizálódásához. Közben felesége tartja el kétkezi munkával a családot. Dosztojevszkij remekíró, története úgy folytatódik, hogy a nyomorúságban meghal a feleség – és ezzel férje sorsdöntő pillanathoz érkezett. Ahhoz a pillanathoz, amelytől – hiszen sejthetjük – egész életében rettegett. Nincs gátló ok, nem tehet mást, a régóta porosodó tokjából előveszi a hegedűt. Az a döbbenet. Abban a pillanatban, amikor elborult elmével megszólaltatja a hangszert, kiderül, nyilvánvalóvá és tovább már titkolhatatlanná válik, amitől egész életében menekült. Múltja elhibázott, jelene tragikus, jövője – nincs. A történet aztán gyorsan be is fejeződik, a főszereplő sorsára hagyja kisfiát, elbujdosik, furcsa betegségben hamarosan meg is hal. Íme a kelet-európai sors, a szláv típus. Egyrészt végzetszerű, átokszerű süllyedés, démonizálódás, másrészt maga az író is alászállásban tükrözi ezt a sorsot, mintegy mélylélektani vizsgálatot végez, erkölcsi portrét fest és tár elénk. Kelet-Európa.
Ugyancsak művek tükrében folytatva az önvizsgálatot, a szó mai, amúgy több évszázados értelmében vett Nyugaton a szellem határozottan ellentétes irányú mozgását láthatjuk... no nemcsak jellegzetesnek, hanem m é r v a d ó n a k is: Edmond Dantéstól-Monte Cristo grófjától Victor Hugo Jean Valjeanjáig számtalan példát sorolhatnánk a bár karrier, de sokszor szellemi érés jelentette felemelkedésre. Európa keleti és nyugati fele között a határ nem politikai elsősorban, noha a mindennapi élet tapasztalatainak felszínén, úti élmények értékeléseként annak tűnik, hanem szellemi válaszfal – és... ez a semmi, ez az űr, ez a szakadék aztán a legkeményebb válaszfal amely elszigetelhet személyeket, családokat, népeket, országokat, kultúrákat. Ettől a faltól nyugatra született az „Übermensch” gondolata, az „emberfölötti ember”, az önmagán folyamatosan felülemelkedni vágyó ember: metafizikáját és dialektikáját az olyan sokszor félremagyarázott Nietzsche alkotta meg, maga a gondolat viszont sokkal korábbi. „Az Übermensch fogalma – és ez távolról sem köztudomású – először Goethe F a u s t jában merül fel, nagyon is pozitív értelemben – írja Nietzsche-előszavában Széll Zsuzsa. – A mai köztudat azonban e fogalomból azt hallja-érzi ki, amivel a fasiszta fajelmélet propagandája megtöltötte: a fajiságnál fogva más emberek fölötti uralomra hivatott embertelenség megtestesítését. Hogy ilyen értelmet kölcsönöztek neki, ebben némileg Nietzsche is bűnrészes. Akadnak írásaiban támpontok, amelyek ehhez a végletes jelentéshez vezethettek. De ez a jelentés egyben meg is hamisítja a fogalom nietzschei értelmezését. Korábbi írásaiban ostorozta azokat a hamis erkölcsi és vallási elképzeléseket, amelyek mind visszavezethetők Istenre. (...) a Zarathustrában így érvel: ha Isten nincs, az ember nem is emelkedhet feléje, az ember egyetlen célja csak önmaga felemelkedése lehet. Az embernek eddigi gyatra mivoltától önerejéből kell eljutnia egy sokkal magasabb szintre, felül kell emelkednie önmagán. „2 Nietzsche, illetve művének értelmezései döntő módon határozták meg a 19. század végének, a századfordulónak, sőt a 2O. század első felének gondolkodását.
Íme a két pólus. Hogy e kettő között, Közép-Kelet-Európában a magyar? Abból kell kiindulnunk, hogy az i.sz. 800-as évek végén szláv gyűrűt repesztett meg, hogy folyamatosan a roppant mély, elsősorban irracionális szláv szellem környezetében él. Milyen archetipikus belső változás jellemzi tehát? Olyan-e a magyarság szelleme, mint... a magyarság szelleme, v a gy o ly a n l e t t, m i n t K e l e t - E u r ó p á é? Az alászállás? Klasszikusok műveire alapoz az állítás, a meggyőződés, hogy épp ellenkezőleg: a csakazértis felfele törekvés. Már Batsányi... Egyértelművé vált ez már a felvilágosodás irodalmában, a „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek” gondolat tételes bizonyíték. Népszolgálatot szorgalmazott Petőfi, „Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért” – így a romantikus Vörösmarty. Jókai az É s m é g i s m o z o g a földben a közművelődés fellendítésének fontosságát hangsúlyozza, A z a r a ny e m b e r b e n felfele ívelő, arany karriert álmodik Tímár Mihálynak, a felemelkedéshez először is gazdasági alapok megvetését hangsúlyozza. A R a b R á b y már a kiábránduló Jókai nézeteit tükrözi – Ráby Mátyás hiába igyekszik leleplezni a vidéki fiskálisok szélhámosságait, börtönből börtönbe kerül, végül Franciaországba emigrál --, az erőteljesen szociográfiai vétetésű S á r g a r ó zs a búcsú az addig idillikusan ábrázolt paraszti világtól, és utolsó regényének, A h o l a p é n z n e m i s t e n n e k a lakatlan szigete végül már magából a korból, a világtól való kivonulást jelzi. Amilyen boldog és romantikusan szép volt az álom, olyan rideg az ébredés, a szellem változásai következetesek: csak a realizmus korszaka következhet. Mikszáth Kálmán, ha pályája kezdetén nosztalgiával ábrázolja is a századvég jellegzetes alakját, a dzsentrit, ugyanúgy mozdítani akar a mozdulni nem akaró földdarabon, de nem Jókai-féle álmok, imperatívuszok felmutatásával, nem is keleti és nyugati értékrend párhuzamba állításával, mint Tolnai Lajos teszi A szentistváni Kéri család alaptörténetében, hanem belterjes, azaz magyar kultúrkörön belül maradó kritikájával, gyilkos iróniájával. Ady, Babits már tételesen fogalmaznak, folyóiratuk címe – Nyugat – önmagáért beszél, és nemcsak művészi ideológiai kötődést jelez. – A magyar vándornép, Keletről Nyugat felé vándorolt, letelepedett: Hamvas Béla nemzetkarakterológiájában, Az öt géniuszban így határozza meg, hogy mit jelent magyarnak lenni: az öt géniusz ereje a derűs életeszmény (dél), a kultiváltság és szociális egyensúly (nyugat), a természetközelség és érzékenység (észak), a szabadságvágy (kelet) és a szövevényes gazdagság (Erdély). Magyarnak lenni annyit jelent, mint az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni. „A magyarság ennek az öt archetípusnak egységéből él és ebből kell élnie és nincs más lehetősége, csak hogy ebből az ötből éljen.”3 – Fejezzük be Hamvas Béla gondolatát. A következtetés az egyik legkegyetlenebb mondat, amelyet magyar nyelven le lehet írni. Magyar géniusz nincs? Mert Észak géniusza Északé, tipológiájában elsősorban a skandináv szellemre kell összpontosítanunk, Dél géniusza Délé, a dél-olaszországi ember túláradó életörömmel, gesztikulálva beszél.4 Nyugat Nyugaté, Kelet Keleté – hogy központi körzetüktől távolodva, hatásaikban gyengülve, egymással érintkezve oldódnak, ötvöződnek, az egyrészt természetes. Másrészt jelenti mindez azt is, hogy... Európa perifériája a kontinens közepén van, a térség embere azt gyűjti egybe, ami a perifériákon még maradt. Közben messze néz, távolra figyel, figyelmét a négy képlet tisztasága köti le. Első lépése az önmeghatározás, vállalnia kell azt, akit-amit önmagaként ismer, ugyanakkor... azt tagadná meg, hisz letelepedni készül, identitást vált – és ehhez természetesen már működő modellt-modelleket követ, e régió lakójaként, ahol a politikai és etnikai határok tán soha nem estek egybe, természetesen már letisztult példákra van szüksége. Oda, távolra figyel, a lehetősége is megvan hozzá, a pannon tájban térélménye extenzív. A Szent István tette által beteljesedett fordulat végül az, hogy lett magyar géniusz. De... nincs. De lett, vagyis és tehát és végül is van. De nincs. De... van. De nincs. De van. De nincs. De van—és így tovább a végtelenségig. Legalábbis i.sz. 2O. század végéig, a század- és ezredfordulóig, amikor is még mindig nem tudni, ki a magyar és mi lehet, feloldhatatlan ellentétet boncol: ilyen tárgyú cikkeket a napi és heti sajtó, esszék és tanulmányok sorát folyamatosan az etnoregionális öninterpretáció jegyében a folyóiratok például a Korunk harmadik folyama, mint évfordulós számvetés itt tárgyalandó Szőcs Géza Az elcserélt nép című műve stb.) – Így telt el 1100 éve. Európához, azaz... Nyugatabbhoz kapcsolódásának 1100. Évfordulóján mondom, szellemében, szemléletében ma is vándor(ol). Változatlanul elsősorban Nyugat felé néz és arrafelé és felfelé törekszik, forgassuk csak lassan a földgömböt, Lao ce, a regressio ad originem után a Jézus által jelképezett progressus ad futurum törekvése ez. A felfelé törekvésben európai. Nem, ettől még nem nyugat-európai – hiszen bizonyos értelemben Dosztojevszkij hegedűse is igyekezett... – , Jókaitól, Mikszáth-tól, Adytól Németh Lászlóig és Esterházy Péterig ugyanazt a képletet találjuk: a magyar Ugar diagnózisát, illetve egy egzisztenciális alternatíva felmutatását. És az eféle igyekezet hiábavalóságának a tudatát, a sikertelenségével való szembesülést, a kiábrándulást. Íme egy különbség Nyugathoz viszonyítva, és ez már két Európa, melyeket erős, tartós határ választ el egymástól. „Be kell látnunk – írja Fejér Ádám a magyar kultúra helyéről és szerepéről Németh László kapcsán –, az akadály szellemi természetű: a magyar kultúra sajátos tapasztalatának a jelenlegi kultúrtörténeti-hermeneutikai horizonton kívül maradása, a fentebb említett fal áttörésének szükségszerű elhalasztódása. „5 Dosztojevszkij hegedűse elbukik, sorsának, szellemi evolúciójának tetőfoka a felismerés, mindössze egy felismerés, hogy nem elég nagyot gondolni, élete így még eredménytelen, sőt el sem kezdődött. Számára a beteljesülés az, hogy belátta felemelkedésre való elégtelenségét, és a tény egyben halálát, pontosabban meg nem élt élete végét is jelenti. Íme Kelet-Európa egyik vagy tán legfőbb titka. Mi ez a paradoxon? Miért? Mi van ennek a kontinensrésznek az emberébe... „beleprogramozva”? Program ugyanis, sors, mely évszázadok óta ugyanaz, és ha más és más formában is, -- személy, nyelv, ország, kultúra, évszázad és évszázad –, de mindegyre ismétlődik, ugyanabban, ugyanakkora szellemi térben-távban, ugyanazokon a traverzeken.
Nyugat- és Kelet-Európa között világos a határ – évtizedekig átléphetetlen fal jelölte –, hol hullámzik Közép-Európa? A kérdés nem a politikai határokra vonatkozik, hanem a szellemiekre.6 Nem politikai realitás, inkább kulturális fogalomról van szó?
Közép-Európa először is a (még) Kelet(ebb)től való elkülönbözés vágyában határozza meg önmagát. Hol a határ Közép- és Kelet- között? A magyarság esetében belterjes erdélyi vizsgálódás adhat választ. Erdély a határon van, úgy Kelet-Európa, hogy Keletről Nyugat felé már Közép-, és még a szűkebb-pontosabb határ a Partium.
A magyarországi és erdélyi, azt a magyar, illetve ezt a magyar szellemet párhuzamba állítva rögtön szembetűnik, hogy az azonosság –„magyarság” – mellett vagy inkább annak ellenére határozott a másság, sőt összeférhetetlenség. Összeférhetetlenség, és „nemcsak” az isteni átok értelmében, amelyről Mózes első könyvében olvashatunk: ” Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban.” (I Móz.3.,17.) Hanem amely sajátosan magyar. „Erdély határa sohasem volt kérdéses, de zártsága sem – írja Hamvas Béla. – A többi táj, leginkább a Nyugat, kisugárzik, és hatása több száz kilométerre is érezhető, de Dél is foltokban megjelenik messze Északon, Észak pedig Délen. Erdélyt az ország többi részétől mintha fal választaná el, hasonlóság csak néhány városon tapasztalható, ott is többnyire külsőségekben. Horvátországot a Dunántúltól csupán a Dráva választja el, itt a határ tökéletesen más civilizáció, folyónál élesebb vonala, csaknem kétezer éves különbség Európa és Bizánc között, hiszen a rómaiak alatt is Pannónia más volt, mint Dácia, és később István király országa más volt, mint Gyula vajdáé. Aki a földrajznak hisz, különösnek találja, hogy Erdély az Alföld irányában, éppen amerre hegyei elnyúlnak, éppen ott zárul le, és amerre nagy karéjban legmagasabb hegyei zárják le, éppen ott nyílik meg.”7 A Partium és a történelmi Erdély között aztán a ténnyel mint belső különbséggel-különbségekkel szembesülünk, Közép- és Belső-Erdély között pedig csupán árnyalatnyi, nem lényeges a változás, noha léte tagadhatatlan és akár a vonatablakból is követhető. Ahogy viszont Nyugat felé utazunk, a hegyek közül ki az alföldre, lesz egyre termékenyebb a föld, olyan házak után, melyek a táj szeszélyeitől függően sokszor szétszórtak, egyre nagyobbak, szabályosabbak, rendezettebbek a falusi házak, melyek az alföld lehetőségei szerint szabályos rendbe szerveződnek, tekintélyt parancsolóbb a rendtartás. Nyitottabbak az arcok, a tekintetek. A Partium az térség, amely nem Erdély, mert leválasztott Magyarország, ugyanakkor nyilván Erdély, hiszen a politikai határok a döntőek. Ettől függ szellemi alapállása: „A Homo transsylvanicus legfontosabb jellemzője, hogy nem hisz hazájában.” „Ha az észak-nyugati megyéket és a Bánságot más szempontok alapján el is kell különítenünk, abban a tekintetben nem, hogy a Partium mindig is Nyugatban hitt és ma is abban hisz. A 89-es fordulattal számukra is elérhetőkké váltak az addig tantaluszi módon vágyott-szemlélt határok, és bár az ország több vidékével szemben az Európával való kapcsolattartásban eleve bizonyos helyzeti előnyük volt, először az a „Helyzet”-értelmezésük változott meg. Mert ha ez – tán a személyes életút – nyilván más-más természetű – korlátokba ütközik is, a határszéli Homo transsylvanicus már nem a korlátok ellen indul harcba, hanem részben azoktól függően átértelmezi szabadságát. Útját követve, hozzá hasonlóan induljunk ki abból, hogy a polgári szabadságfogalom tulajdonképpen alapvetően gazdasági természetű, másfelől a fordulat – elvileg – felszabadította Közép-Kelet-Európa, ezzel Erdély emberét személyi függőségeinek már rég túl szűk világocskájából. Ne feledjük, a Partium már csak földrajzi nyitottsága miatt is mindig is az ország leginformációgazdagabb vidéke volt, hát emberünk számára túl nagy volt már a különbség a szellemiek terén megélt – határtalan vagy inkább határok fölötti – értékvilág és annak kényszerűen helyi, leromlott anyagi hordozói, illetve bizonyos mértékben tükörképei között. Hát e tényezők helyét végre olyan szabadságfelfogás vette át, amely csak egyetlen értéket ismert és ismer el: az egyén partikuláris érdekeit. Ez az érzés győz a közösségi hovatartozás érzésével szemben, és mivel ez utóbbi ébrentartását mind a többség, mind a „kisebbség” épp eleget erőltette ahhoz, hogy emberünk bizonyos nagy gondolatokkal torkig legyen, elfordulása valósággal reflexszerű – és nem is lepődhetünk meg ezen. (...) Nem akar áldozat lenni, egyszer él, és úgy érzi, joga van egy magánszférányi boldogsághoz. A Partiumról lévén szó, ne feledjük, hogy sokak számára az élő, sőt egyre éledő német gyökerek még inkább alátámasztják először is a már jelzett hitetlenséget, másodszor az elvágyódást, harmadszor Németországba – végre – hazamennek: több generációnyi megszakítás után, de haza. Ha pedig nem haza akkor el innen, micsoda különbség – az eredmény felől nézve viszont a tények mégis ugyanazok.” „Ez a szinte teljes szabadság, melyet végre abszolút értékké tehetett, nem egyszerűen gazdasági vagy politikai elvekre alapul, hanem a természet évezredek óta vizsgált törvényeire. A Homo oeconomicus az ember ősképe, tettei a természet törvényeit követik. A történelemnek, sőt magának az evoluciónak a folyamán ez a szó, a természet szava volt a fejlődés hajtóereje. „8 Íme egy „geopszihológiai” szempont a válaszadáshoz, hegyeken innen, hegyeken túl más és más ívben borul fölénk az ég.
Ha a Partiumi ember Nyugat felé néz, a közép- és belső-erdélyi a saját múltja felé. Ne keressük, hogy melyik a ... milyenebb?, szebb?, jobb? – határozmányokról van szó, évszázadok hagyományáról: lásd a sajtót, a költészetet, a prózát, a szövegekből kihámozható alapállást. A transzszilván ideológiák alapkategoriája Trianon óta a „vállalás”, a „közösségi sors vállalása”, a „helytállás”, a partium emberében – nyitott tér, extenzív tér- és időélmény – különös módon ezek egyike sem bizonyult maradandónak, nem váltak a közgondolkodás alapköveivé, nem mitizálódtak, sőt, sohasem keltek igazán életre. A zártság, a szorongatott helyzet, a – „helyzet” kedvez a szublimálásnak-kultúratermelésnek, az egész eredménye végül is csak és csakis kutúra. A közép- és belső-erdélyi kispolgárinak tekinti a partiumit,-- de Közép- és Kelet-Európában ki, milyen a nagypolgár vagy egyszerűen a polgár? –, az anyagias partiumi pedig szintén lebecsüli, semmirevalónak, üresjáratnak tekinti a másik szövegelését. Hogy amit éz utóbbi mond, tesz, az a természet szava, törvénye? Félreértés ne essék, Erdély zártabb emberében is él – az mégsem annak engedelmeskedik. De a természettel hadakozni? Nincs az az ideológia. Addig is... lássuk a műveket. Azokba nem költözhet bele senki más, csak az illetékesek laknak benne. – A partiumi ember nem „szenved”, az ő „helyzetre” adott válasza az, hogy emigrál, politikai rendszertől függően: szökik vagy kitelepül. Közép- és Belső-Erdély embere szenved és ezt értéknek tekinti, lásd a transzszilvanizmust, a „gyöngykagyló”, a „súly alatt a pálma” metaforákat, azok újjászületéseit Dsida Jenőtől, Szilágyi Domokostól napjainkig. A nagyváradi Ujvárossy László úgy erdélyi, hogy semmi köze a hagyományos értelemben vett erdélyi hagyományhoz, hogy a legnyugatibb neoprimitív és konceptualista, századvégi integratív törekvések képviselője. Közép- és Belső-Erdély: köcsögök, székely szőttes, elhagyott házacska, az erdélyi kultúra jeles alakjai, a „tragikus sors” ezeregyféleképpen megformázott jelképei. A történelmi Erdély embere néhány – kevés – már mitizálódott jelkép belső terében él, ideje az emlék és emlékezés jelenideje. Térélménye intenzív, befelé, a múltba, mélyre tekintő alkotó szemlélet ez – alászállás, Keleté? Ezen a ponton válik nyilvánvalóvá, hogy komplexebb mozgásról van itt szó, melyet úgy kell megragadnunk, mint egy vektor irányát és irányítottságát. Az alapmozgást itt is természetesen a keresztény ideológia jelzi, vagyis ég felé törekvés ez, történjék bármilyen formában is. De nem folyamatosan oda, valamely távoli-távoli horizonton túlra nézve-vágyva, hanem arccal a hagyománynak, a múltnak, az emléktér mélységei felé – hej, voltunk mi nagyok is, törökverő magyarok – , a néhai önálló birodalom leszármazottja számára az így megélt idő határozottan másként képszerűsödik. A nagyváradi Zudor János tollából Pygmalion monológja metafizikus, méghozzá személyes, ezzel helyi, vagyis erdélyi lokalizáltsága mellett vagy inkább ellenére. A sepsiszentgyörgyi Farkas Árpád így ír: „ ...Nincs menekülése annak, ki valaha megízlelte erdélyi magyar írósorsát ... ”9 Az sem véletlen, hogy az 1989-es fordulat nem Csíkszeredában vagy Konstancán indult, hanem Temesváron.
Mindez: nem minősítés, hanem tény, nem a tényekhez fűződő attitűd, hanem tipológia. Hamis a kérdésfelvetés, hogy melyik milyennek minősül, illetve melyiket milyennek minősítjük, adottságokról van szó, évszázadok hagyományáról, ezek keretében, ezek felszínén pedig csak egyedi esetek vannak, csak személyes döntések születhetnek. A személy választ, megy vagy marad, szabadul vagy szenved és büszke, választása csak rá érvényes. Ez egy. Következményeiben már nem. Ez kettő. A mindennapi élet felszínén tapasztalható, gondolkodásbeli különbség, sokszor összeférhetetlenség, türelmetlenség a múlt, a hagyományok felől közelítve feloldhatatlan, szövevényes Erdély titka megközelíthetetlen. Klasszikus boldogtalanság, Kelet- és Közép- alkotóié.
Az erdélyi géniusz arca – mert íme, erdélyi géniusz és Homo transsylvanicus Hamvas Béla továbbgondolása nélkül is van – több olyan vonást egyesít, melyek olykor tagadni látszanak egymást: más géniuszok hűlő helyén, illetve egy kontinentális váltás fel-fellobbanó feszültségében azokat csakazértis arccá ötvözni, méghozzá életet fakasztón, és tudva, hogy az az élet egy tágabb mezőben, máshol fog beteljesülni – ez Erdély.
’’Identitás’’. A hagyományban, nevezzük ma, Michel Foucault után episztémének, episztémés rendszernek, -- önazonosságunk alapja tulajdonképpen szellemi tér a műalkotás mögött, illetve körül. A legfontosabb kérdés, amelyben valaha is éltünk. Mert nemcsak az örökölt javak jelentenek – hagyományt, hanem az a mód is, ahogyan azokat érvényesítjük – vagy nem – a mindennapi életben. Csak egy rövid reflexiót most ennek a kérdésnek a terében egy rendszerre, melynek pólusai: az író, a művész mindennapi élete – műalkotás – a befogadó mindennapi élete: egy gondolatra: a művészi diszkurzus és a befogadó stratégiák közötti viszony tulajdonképpen létezéstechnika annak a bizonyos episztémének az alapján, illetve számunkra inkább az alatt, még árnyékhatáron belül vagyunk. Az alkotó mindennapi élete – kezdetben semleges kategória, a műalkotás – önálló, zárt világ, amely a befogadóval – pluralista és konstruktív párbeszédben él. Ennek a párbeszédnek a keretében meg kell próbálnunk leírni az alkotó és befogadó „ kategóriák relativitását, mivel kereszteződésükben, átfedésükben és ekvivalenciájukban ragadhatjuk meg őket. Ebben a felvázolt interdiszkurzív párbeszédben a múlt – számunkra az 1989 előtti mintegy 1093 év leírása, interpretációja, értékelése: rendszerezése és meghatározása egy, illetve a legújabb önmeghatározás, amelyet maga a múlt és árnyéka befolyásol. Végül is ezek az episztémés árnyékok irányítják interpretációs stratégiáinkat, azaz létezéstechnikáinkat. Természetesen mindannyiunknak megvan a maga megoldása, természetesen csak személyes megoldások vannak. Hagyomány... How to find the facts?
No igen, az „identitás”. Legtöbbünk számára az identitás” nyelvi kérdés. Természete szerint nemcsak az. Hogy „ nyelvben él a nemzet”... Szociológiai felszínesség, befejezetlen maxima, akár a szociológia tudománya maga. A kezdet: a világteremtés nagy Idejének első pillanatai, illetve a beszélés aktusának első másodpercei. Itt, eddig: a gondolat teljesen független nyelvi formájától, kifejezhető angolul, németül, magyarul, japánul, bármilyen nyelven. Az emberek mindenütt okosak vagy kevésbé, életvidámak vagy nem stb. Másfelől nekünk, akik az elvont gondolathoz az előzetesen birtokolt nyelvi formák – „szavak” – felől közelítünk, nekünk van szükségünk arra a nagyon is szoros kapcsolatra, amely a beszélés, a szavakba foglalás vágyával közelítve immár nyelvivé lett, hát a szellemet, a gondolatot beleráncigáljuk-gyömöszöljük ebbe az interakcióba, miközben teljesen mindegy, hogy... valaki angolul okos vagy németül életvidám, végül is okos, életvidám stb. Olyan prelogikus meghatározottságokról van itt szó, amelyek már messze a nyelvi formákban való gondolkodás- és cselekvés előtt hatnak. Bizonyos lefordíthatatlan nyelvi sajátságokról csak ezek után beszélhetünk. Ez már a forma nyilvánvaló visszahatása a gondolatra: a nyelvfilozófiák ebben a szakaszban, ezen a vonalon kutatnak. Kérdezem végül, az irodalomnak hogyan, milyen mértékben médiuma a nyelv? Hogy nem száz százalékban, az ezek után nyilvánvaló. „Identitás”. Amelybe be akarjuk rácsozni magunkat. Létfontosságú. De mennyire másként gondolkodik minderről egy festő, hiszen ő alkothat szavak teljes hiányában is... A művészet területén mindezek haszontalan, sőt jelentés nélküli szavak. Szóval rossz a ... létezéstechnika? Az erdélyi magyarság egy része változatlanul bizonyos önfenntartó ideológiák belső terében él, ezeknek a közeli vagy távoli jelképrendszerét (-- hagyomány) politikailag-szociológiailag szennyezett vagyis a szellemi előzetesség-struktúrában szennyezett kategóriákban ragadták meg. Ma a fiatalabb rész tisztogatja némely szakralizálódott szavak szellemi terét. Gadamer Igazság és módszere, Derrida dekonstrukciója után nyitogatva ezeket a tereket, a rekonstrukcióról kell beszélnünk, fordulatról, elfordulásukról a metafizika köveitől függően. Sőt. Sciencia sacra. Mindenek felett. Az Univerzum saját magáról való tudása, minden helyi, sőt alkalmi horgonyával. Örök, pontosabban időtlen kategóriákban, néhány évvel ezelőtt tán kompromisszumot jelentett használatuk, de az csak egy szakasz volt történetükben, 40 év, 70 év, lezárult, és ha már nem él, ne is hasson. Most: mi szeretnénk azok jelentései lenni. „Átmenet”. Ahogy ontikussá válik műinterpretációnk. Magunk újramondása.
Márai Sándor Naplójában így ír: „Az irodalom fázisai: először a vallásos fázis, amikor az irodalom mondani akar valamit a túlvilágról az embereknek. Aztán, mikor mond valamit az íróról a világnak. A nagy pillanat, amikor az irodalom eléggé tudatos és kényszeríti az embereket, hogy felfedezzék önmagukat.’’ Nos, tény, hogy a magyar irodalomnak ez a része egy másik, újabb fázisát kezdi élni.
Európa pedig, amely ugye itt kezd születni, így jut fennebb ég felé törekvésében, minőségváltással az emberi közeledés formáiban.
Hivatkozások
1. F.M. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés, A Karamazov testvérek stb.
2. Friedrich Nietzsche válogatott írásai. Gondolat, Budapest, 1984, 15. 1.
3. Hamvas Béla: Az öt géniusz. Életünk kiadás, Szombathely, 1988., 66. 1.
4. Márai Sándor írja naplójában: az olasz, a francia mindig többet mond, mint amennyit mond...
5. Fejér Ádám: Régiónk népeinek kulturális önmeghatározása és a regény. Szeged, 1993.,76. 1.
6. Fried István írja a Tiszatáj 1992-1993-as Közép-Európa-disputáját
nyitó-záró esszéjében: „Közép-Európa: ma nem politikai realitás.” Lesz egyszer egy Közép-Európa? In: Közép-Európai változatok. Álmok és realitások. Disputa a Tiszatájban. Szeged, 1993., 77. 1.
7. Hamvas Béla. I.m., 34-35. 1.
8. Józsa István: A Homo transsylvanicus hármas szellemisége. Korunk, 1994. 1.
9. Farkas Árpád: A szivárgásban. Püski, Budapest, 1991
’’Hagyomány’’ -- Az önmegismerés, legyen az akár etnoregionális is, az alkotás, az emberteremtés folyamatában teljesíthető be igazán, a teremtés folyamatát pedig emberi léptékben: műalkotásokban követhetjük. A műalkotás az emberi létezés objektivációja. Struktúrájának és sajátosságainak megragadása két alapfogalomra építve lehetséges: az alászállás és felemelkedés archetipikus mozgását követve.
Dosztojevszkij regényei az alászállásban, sőt süllyedésben, romlásban, az orosz írónál: démonizálódásban ragadják meg alakjai életútját – amely szinte végzetszerű. „Alászállás”. Miskin A f é l k e gy e l m ű kezdetétől végig herceg, a Karamazovok nemesek, ezeknek az alakoknak a sorsa nem evolutív, ezekben a művekben bár szociológiai értelemben vett függőleges társadalmi mozgás sincs. Íme viszont ugyanannak a Dosztojevszkijnek a hegedűse, annak alakja és története metafora értékkel bír, fél Európánk gyötröődik benne. A férfi nagy hegedűművésznek tartja magát, ugyanakkor soha nem áll elő kitűnőnek mondott, hirdetett játékával – mindegyre feleségét hibáztatja, miatta nem lehet ő igazán sikeres művész. „Az az asszony, az az asszony...” És persze sikeres pályatársait pocskondiázza. Lézengő, akit ugyanakkor bánt semmittevése, ezért okokat keres és magyaráz elő marginalizálódásához. Közben felesége tartja el kétkezi munkával a családot. Dosztojevszkij remekíró, története úgy folytatódik, hogy a nyomorúságban meghal a feleség – és ezzel férje sorsdöntő pillanathoz érkezett. Ahhoz a pillanathoz, amelytől – hiszen sejthetjük – egész életében rettegett. Nincs gátló ok, nem tehet mást, a régóta porosodó tokjából előveszi a hegedűt. Az a döbbenet. Abban a pillanatban, amikor elborult elmével megszólaltatja a hangszert, kiderül, nyilvánvalóvá és tovább már titkolhatatlanná válik, amitől egész életében menekült. Múltja elhibázott, jelene tragikus, jövője – nincs. A történet aztán gyorsan be is fejeződik, a főszereplő sorsára hagyja kisfiát, elbujdosik, furcsa betegségben hamarosan meg is hal. Íme a kelet-európai sors, a szláv típus. Egyrészt végzetszerű, átokszerű süllyedés, démonizálódás, másrészt maga az író is alászállásban tükrözi ezt a sorsot, mintegy mélylélektani vizsgálatot végez, erkölcsi portrét fest és tár elénk. Kelet-Európa.
Ugyancsak művek tükrében folytatva az önvizsgálatot, a szó mai, amúgy több évszázados értelmében vett Nyugaton a szellem határozottan ellentétes irányú mozgását láthatjuk... no nemcsak jellegzetesnek, hanem m é r v a d ó n a k is: Edmond Dantéstól-Monte Cristo grófjától Victor Hugo Jean Valjeanjáig számtalan példát sorolhatnánk a bár karrier, de sokszor szellemi érés jelentette felemelkedésre. Európa keleti és nyugati fele között a határ nem politikai elsősorban, noha a mindennapi élet tapasztalatainak felszínén, úti élmények értékeléseként annak tűnik, hanem szellemi válaszfal – és... ez a semmi, ez az űr, ez a szakadék aztán a legkeményebb válaszfal amely elszigetelhet személyeket, családokat, népeket, országokat, kultúrákat. Ettől a faltól nyugatra született az „Übermensch” gondolata, az „emberfölötti ember”, az önmagán folyamatosan felülemelkedni vágyó ember: metafizikáját és dialektikáját az olyan sokszor félremagyarázott Nietzsche alkotta meg, maga a gondolat viszont sokkal korábbi. „Az Übermensch fogalma – és ez távolról sem köztudomású – először Goethe F a u s t jában merül fel, nagyon is pozitív értelemben – írja Nietzsche-előszavában Széll Zsuzsa. – A mai köztudat azonban e fogalomból azt hallja-érzi ki, amivel a fasiszta fajelmélet propagandája megtöltötte: a fajiságnál fogva más emberek fölötti uralomra hivatott embertelenség megtestesítését. Hogy ilyen értelmet kölcsönöztek neki, ebben némileg Nietzsche is bűnrészes. Akadnak írásaiban támpontok, amelyek ehhez a végletes jelentéshez vezethettek. De ez a jelentés egyben meg is hamisítja a fogalom nietzschei értelmezését. Korábbi írásaiban ostorozta azokat a hamis erkölcsi és vallási elképzeléseket, amelyek mind visszavezethetők Istenre. (...) a Zarathustrában így érvel: ha Isten nincs, az ember nem is emelkedhet feléje, az ember egyetlen célja csak önmaga felemelkedése lehet. Az embernek eddigi gyatra mivoltától önerejéből kell eljutnia egy sokkal magasabb szintre, felül kell emelkednie önmagán. „2 Nietzsche, illetve művének értelmezései döntő módon határozták meg a 19. század végének, a századfordulónak, sőt a 2O. század első felének gondolkodását.
Íme a két pólus. Hogy e kettő között, Közép-Kelet-Európában a magyar? Abból kell kiindulnunk, hogy az i.sz. 800-as évek végén szláv gyűrűt repesztett meg, hogy folyamatosan a roppant mély, elsősorban irracionális szláv szellem környezetében él. Milyen archetipikus belső változás jellemzi tehát? Olyan-e a magyarság szelleme, mint... a magyarság szelleme, v a gy o ly a n l e t t, m i n t K e l e t - E u r ó p á é? Az alászállás? Klasszikusok műveire alapoz az állítás, a meggyőződés, hogy épp ellenkezőleg: a csakazértis felfele törekvés. Már Batsányi... Egyértelművé vált ez már a felvilágosodás irodalmában, a „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek” gondolat tételes bizonyíték. Népszolgálatot szorgalmazott Petőfi, „Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért” – így a romantikus Vörösmarty. Jókai az É s m é g i s m o z o g a földben a közművelődés fellendítésének fontosságát hangsúlyozza, A z a r a ny e m b e r b e n felfele ívelő, arany karriert álmodik Tímár Mihálynak, a felemelkedéshez először is gazdasági alapok megvetését hangsúlyozza. A R a b R á b y már a kiábránduló Jókai nézeteit tükrözi – Ráby Mátyás hiába igyekszik leleplezni a vidéki fiskálisok szélhámosságait, börtönből börtönbe kerül, végül Franciaországba emigrál --, az erőteljesen szociográfiai vétetésű S á r g a r ó zs a búcsú az addig idillikusan ábrázolt paraszti világtól, és utolsó regényének, A h o l a p é n z n e m i s t e n n e k a lakatlan szigete végül már magából a korból, a világtól való kivonulást jelzi. Amilyen boldog és romantikusan szép volt az álom, olyan rideg az ébredés, a szellem változásai következetesek: csak a realizmus korszaka következhet. Mikszáth Kálmán, ha pályája kezdetén nosztalgiával ábrázolja is a századvég jellegzetes alakját, a dzsentrit, ugyanúgy mozdítani akar a mozdulni nem akaró földdarabon, de nem Jókai-féle álmok, imperatívuszok felmutatásával, nem is keleti és nyugati értékrend párhuzamba állításával, mint Tolnai Lajos teszi A szentistváni Kéri család alaptörténetében, hanem belterjes, azaz magyar kultúrkörön belül maradó kritikájával, gyilkos iróniájával. Ady, Babits már tételesen fogalmaznak, folyóiratuk címe – Nyugat – önmagáért beszél, és nemcsak művészi ideológiai kötődést jelez. – A magyar vándornép, Keletről Nyugat felé vándorolt, letelepedett: Hamvas Béla nemzetkarakterológiájában, Az öt géniuszban így határozza meg, hogy mit jelent magyarnak lenni: az öt géniusz ereje a derűs életeszmény (dél), a kultiváltság és szociális egyensúly (nyugat), a természetközelség és érzékenység (észak), a szabadságvágy (kelet) és a szövevényes gazdagság (Erdély). Magyarnak lenni annyit jelent, mint az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni. „A magyarság ennek az öt archetípusnak egységéből él és ebből kell élnie és nincs más lehetősége, csak hogy ebből az ötből éljen.”3 – Fejezzük be Hamvas Béla gondolatát. A következtetés az egyik legkegyetlenebb mondat, amelyet magyar nyelven le lehet írni. Magyar géniusz nincs? Mert Észak géniusza Északé, tipológiájában elsősorban a skandináv szellemre kell összpontosítanunk, Dél géniusza Délé, a dél-olaszországi ember túláradó életörömmel, gesztikulálva beszél.4 Nyugat Nyugaté, Kelet Keleté – hogy központi körzetüktől távolodva, hatásaikban gyengülve, egymással érintkezve oldódnak, ötvöződnek, az egyrészt természetes. Másrészt jelenti mindez azt is, hogy... Európa perifériája a kontinens közepén van, a térség embere azt gyűjti egybe, ami a perifériákon még maradt. Közben messze néz, távolra figyel, figyelmét a négy képlet tisztasága köti le. Első lépése az önmeghatározás, vállalnia kell azt, akit-amit önmagaként ismer, ugyanakkor... azt tagadná meg, hisz letelepedni készül, identitást vált – és ehhez természetesen már működő modellt-modelleket követ, e régió lakójaként, ahol a politikai és etnikai határok tán soha nem estek egybe, természetesen már letisztult példákra van szüksége. Oda, távolra figyel, a lehetősége is megvan hozzá, a pannon tájban térélménye extenzív. A Szent István tette által beteljesedett fordulat végül az, hogy lett magyar géniusz. De... nincs. De lett, vagyis és tehát és végül is van. De nincs. De... van. De nincs. De van. De nincs. De van—és így tovább a végtelenségig. Legalábbis i.sz. 2O. század végéig, a század- és ezredfordulóig, amikor is még mindig nem tudni, ki a magyar és mi lehet, feloldhatatlan ellentétet boncol: ilyen tárgyú cikkeket a napi és heti sajtó, esszék és tanulmányok sorát folyamatosan az etnoregionális öninterpretáció jegyében a folyóiratok például a Korunk harmadik folyama, mint évfordulós számvetés itt tárgyalandó Szőcs Géza Az elcserélt nép című műve stb.) – Így telt el 1100 éve. Európához, azaz... Nyugatabbhoz kapcsolódásának 1100. Évfordulóján mondom, szellemében, szemléletében ma is vándor(ol). Változatlanul elsősorban Nyugat felé néz és arrafelé és felfelé törekszik, forgassuk csak lassan a földgömböt, Lao ce, a regressio ad originem után a Jézus által jelképezett progressus ad futurum törekvése ez. A felfelé törekvésben európai. Nem, ettől még nem nyugat-európai – hiszen bizonyos értelemben Dosztojevszkij hegedűse is igyekezett... – , Jókaitól, Mikszáth-tól, Adytól Németh Lászlóig és Esterházy Péterig ugyanazt a képletet találjuk: a magyar Ugar diagnózisát, illetve egy egzisztenciális alternatíva felmutatását. És az eféle igyekezet hiábavalóságának a tudatát, a sikertelenségével való szembesülést, a kiábrándulást. Íme egy különbség Nyugathoz viszonyítva, és ez már két Európa, melyeket erős, tartós határ választ el egymástól. „Be kell látnunk – írja Fejér Ádám a magyar kultúra helyéről és szerepéről Németh László kapcsán –, az akadály szellemi természetű: a magyar kultúra sajátos tapasztalatának a jelenlegi kultúrtörténeti-hermeneutikai horizonton kívül maradása, a fentebb említett fal áttörésének szükségszerű elhalasztódása. „5 Dosztojevszkij hegedűse elbukik, sorsának, szellemi evolúciójának tetőfoka a felismerés, mindössze egy felismerés, hogy nem elég nagyot gondolni, élete így még eredménytelen, sőt el sem kezdődött. Számára a beteljesülés az, hogy belátta felemelkedésre való elégtelenségét, és a tény egyben halálát, pontosabban meg nem élt élete végét is jelenti. Íme Kelet-Európa egyik vagy tán legfőbb titka. Mi ez a paradoxon? Miért? Mi van ennek a kontinensrésznek az emberébe... „beleprogramozva”? Program ugyanis, sors, mely évszázadok óta ugyanaz, és ha más és más formában is, -- személy, nyelv, ország, kultúra, évszázad és évszázad –, de mindegyre ismétlődik, ugyanabban, ugyanakkora szellemi térben-távban, ugyanazokon a traverzeken.
Nyugat- és Kelet-Európa között világos a határ – évtizedekig átléphetetlen fal jelölte –, hol hullámzik Közép-Európa? A kérdés nem a politikai határokra vonatkozik, hanem a szellemiekre.6 Nem politikai realitás, inkább kulturális fogalomról van szó?
Közép-Európa először is a (még) Kelet(ebb)től való elkülönbözés vágyában határozza meg önmagát. Hol a határ Közép- és Kelet- között? A magyarság esetében belterjes erdélyi vizsgálódás adhat választ. Erdély a határon van, úgy Kelet-Európa, hogy Keletről Nyugat felé már Közép-, és még a szűkebb-pontosabb határ a Partium.
A magyarországi és erdélyi, azt a magyar, illetve ezt a magyar szellemet párhuzamba állítva rögtön szembetűnik, hogy az azonosság –„magyarság” – mellett vagy inkább annak ellenére határozott a másság, sőt összeférhetetlenség. Összeférhetetlenség, és „nemcsak” az isteni átok értelmében, amelyről Mózes első könyvében olvashatunk: ” Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban.” (I Móz.3.,17.) Hanem amely sajátosan magyar. „Erdély határa sohasem volt kérdéses, de zártsága sem – írja Hamvas Béla. – A többi táj, leginkább a Nyugat, kisugárzik, és hatása több száz kilométerre is érezhető, de Dél is foltokban megjelenik messze Északon, Észak pedig Délen. Erdélyt az ország többi részétől mintha fal választaná el, hasonlóság csak néhány városon tapasztalható, ott is többnyire külsőségekben. Horvátországot a Dunántúltól csupán a Dráva választja el, itt a határ tökéletesen más civilizáció, folyónál élesebb vonala, csaknem kétezer éves különbség Európa és Bizánc között, hiszen a rómaiak alatt is Pannónia más volt, mint Dácia, és később István király országa más volt, mint Gyula vajdáé. Aki a földrajznak hisz, különösnek találja, hogy Erdély az Alföld irányában, éppen amerre hegyei elnyúlnak, éppen ott zárul le, és amerre nagy karéjban legmagasabb hegyei zárják le, éppen ott nyílik meg.”7 A Partium és a történelmi Erdély között aztán a ténnyel mint belső különbséggel-különbségekkel szembesülünk, Közép- és Belső-Erdély között pedig csupán árnyalatnyi, nem lényeges a változás, noha léte tagadhatatlan és akár a vonatablakból is követhető. Ahogy viszont Nyugat felé utazunk, a hegyek közül ki az alföldre, lesz egyre termékenyebb a föld, olyan házak után, melyek a táj szeszélyeitől függően sokszor szétszórtak, egyre nagyobbak, szabályosabbak, rendezettebbek a falusi házak, melyek az alföld lehetőségei szerint szabályos rendbe szerveződnek, tekintélyt parancsolóbb a rendtartás. Nyitottabbak az arcok, a tekintetek. A Partium az térség, amely nem Erdély, mert leválasztott Magyarország, ugyanakkor nyilván Erdély, hiszen a politikai határok a döntőek. Ettől függ szellemi alapállása: „A Homo transsylvanicus legfontosabb jellemzője, hogy nem hisz hazájában.” „Ha az észak-nyugati megyéket és a Bánságot más szempontok alapján el is kell különítenünk, abban a tekintetben nem, hogy a Partium mindig is Nyugatban hitt és ma is abban hisz. A 89-es fordulattal számukra is elérhetőkké váltak az addig tantaluszi módon vágyott-szemlélt határok, és bár az ország több vidékével szemben az Európával való kapcsolattartásban eleve bizonyos helyzeti előnyük volt, először az a „Helyzet”-értelmezésük változott meg. Mert ha ez – tán a személyes életút – nyilván más-más természetű – korlátokba ütközik is, a határszéli Homo transsylvanicus már nem a korlátok ellen indul harcba, hanem részben azoktól függően átértelmezi szabadságát. Útját követve, hozzá hasonlóan induljunk ki abból, hogy a polgári szabadságfogalom tulajdonképpen alapvetően gazdasági természetű, másfelől a fordulat – elvileg – felszabadította Közép-Kelet-Európa, ezzel Erdély emberét személyi függőségeinek már rég túl szűk világocskájából. Ne feledjük, a Partium már csak földrajzi nyitottsága miatt is mindig is az ország leginformációgazdagabb vidéke volt, hát emberünk számára túl nagy volt már a különbség a szellemiek terén megélt – határtalan vagy inkább határok fölötti – értékvilág és annak kényszerűen helyi, leromlott anyagi hordozói, illetve bizonyos mértékben tükörképei között. Hát e tényezők helyét végre olyan szabadságfelfogás vette át, amely csak egyetlen értéket ismert és ismer el: az egyén partikuláris érdekeit. Ez az érzés győz a közösségi hovatartozás érzésével szemben, és mivel ez utóbbi ébrentartását mind a többség, mind a „kisebbség” épp eleget erőltette ahhoz, hogy emberünk bizonyos nagy gondolatokkal torkig legyen, elfordulása valósággal reflexszerű – és nem is lepődhetünk meg ezen. (...) Nem akar áldozat lenni, egyszer él, és úgy érzi, joga van egy magánszférányi boldogsághoz. A Partiumról lévén szó, ne feledjük, hogy sokak számára az élő, sőt egyre éledő német gyökerek még inkább alátámasztják először is a már jelzett hitetlenséget, másodszor az elvágyódást, harmadszor Németországba – végre – hazamennek: több generációnyi megszakítás után, de haza. Ha pedig nem haza akkor el innen, micsoda különbség – az eredmény felől nézve viszont a tények mégis ugyanazok.” „Ez a szinte teljes szabadság, melyet végre abszolút értékké tehetett, nem egyszerűen gazdasági vagy politikai elvekre alapul, hanem a természet évezredek óta vizsgált törvényeire. A Homo oeconomicus az ember ősképe, tettei a természet törvényeit követik. A történelemnek, sőt magának az evoluciónak a folyamán ez a szó, a természet szava volt a fejlődés hajtóereje. „8 Íme egy „geopszihológiai” szempont a válaszadáshoz, hegyeken innen, hegyeken túl más és más ívben borul fölénk az ég.
Ha a Partiumi ember Nyugat felé néz, a közép- és belső-erdélyi a saját múltja felé. Ne keressük, hogy melyik a ... milyenebb?, szebb?, jobb? – határozmányokról van szó, évszázadok hagyományáról: lásd a sajtót, a költészetet, a prózát, a szövegekből kihámozható alapállást. A transzszilván ideológiák alapkategoriája Trianon óta a „vállalás”, a „közösségi sors vállalása”, a „helytállás”, a partium emberében – nyitott tér, extenzív tér- és időélmény – különös módon ezek egyike sem bizonyult maradandónak, nem váltak a közgondolkodás alapköveivé, nem mitizálódtak, sőt, sohasem keltek igazán életre. A zártság, a szorongatott helyzet, a – „helyzet” kedvez a szublimálásnak-kultúratermelésnek, az egész eredménye végül is csak és csakis kutúra. A közép- és belső-erdélyi kispolgárinak tekinti a partiumit,-- de Közép- és Kelet-Európában ki, milyen a nagypolgár vagy egyszerűen a polgár? –, az anyagias partiumi pedig szintén lebecsüli, semmirevalónak, üresjáratnak tekinti a másik szövegelését. Hogy amit éz utóbbi mond, tesz, az a természet szava, törvénye? Félreértés ne essék, Erdély zártabb emberében is él – az mégsem annak engedelmeskedik. De a természettel hadakozni? Nincs az az ideológia. Addig is... lássuk a műveket. Azokba nem költözhet bele senki más, csak az illetékesek laknak benne. – A partiumi ember nem „szenved”, az ő „helyzetre” adott válasza az, hogy emigrál, politikai rendszertől függően: szökik vagy kitelepül. Közép- és Belső-Erdély embere szenved és ezt értéknek tekinti, lásd a transzszilvanizmust, a „gyöngykagyló”, a „súly alatt a pálma” metaforákat, azok újjászületéseit Dsida Jenőtől, Szilágyi Domokostól napjainkig. A nagyváradi Ujvárossy László úgy erdélyi, hogy semmi köze a hagyományos értelemben vett erdélyi hagyományhoz, hogy a legnyugatibb neoprimitív és konceptualista, századvégi integratív törekvések képviselője. Közép- és Belső-Erdély: köcsögök, székely szőttes, elhagyott házacska, az erdélyi kultúra jeles alakjai, a „tragikus sors” ezeregyféleképpen megformázott jelképei. A történelmi Erdély embere néhány – kevés – már mitizálódott jelkép belső terében él, ideje az emlék és emlékezés jelenideje. Térélménye intenzív, befelé, a múltba, mélyre tekintő alkotó szemlélet ez – alászállás, Keleté? Ezen a ponton válik nyilvánvalóvá, hogy komplexebb mozgásról van itt szó, melyet úgy kell megragadnunk, mint egy vektor irányát és irányítottságát. Az alapmozgást itt is természetesen a keresztény ideológia jelzi, vagyis ég felé törekvés ez, történjék bármilyen formában is. De nem folyamatosan oda, valamely távoli-távoli horizonton túlra nézve-vágyva, hanem arccal a hagyománynak, a múltnak, az emléktér mélységei felé – hej, voltunk mi nagyok is, törökverő magyarok – , a néhai önálló birodalom leszármazottja számára az így megélt idő határozottan másként képszerűsödik. A nagyváradi Zudor János tollából Pygmalion monológja metafizikus, méghozzá személyes, ezzel helyi, vagyis erdélyi lokalizáltsága mellett vagy inkább ellenére. A sepsiszentgyörgyi Farkas Árpád így ír: „ ...Nincs menekülése annak, ki valaha megízlelte erdélyi magyar írósorsát ... ”9 Az sem véletlen, hogy az 1989-es fordulat nem Csíkszeredában vagy Konstancán indult, hanem Temesváron.
Mindez: nem minősítés, hanem tény, nem a tényekhez fűződő attitűd, hanem tipológia. Hamis a kérdésfelvetés, hogy melyik milyennek minősül, illetve melyiket milyennek minősítjük, adottságokról van szó, évszázadok hagyományáról, ezek keretében, ezek felszínén pedig csak egyedi esetek vannak, csak személyes döntések születhetnek. A személy választ, megy vagy marad, szabadul vagy szenved és büszke, választása csak rá érvényes. Ez egy. Következményeiben már nem. Ez kettő. A mindennapi élet felszínén tapasztalható, gondolkodásbeli különbség, sokszor összeférhetetlenség, türelmetlenség a múlt, a hagyományok felől közelítve feloldhatatlan, szövevényes Erdély titka megközelíthetetlen. Klasszikus boldogtalanság, Kelet- és Közép- alkotóié.
Az erdélyi géniusz arca – mert íme, erdélyi géniusz és Homo transsylvanicus Hamvas Béla továbbgondolása nélkül is van – több olyan vonást egyesít, melyek olykor tagadni látszanak egymást: más géniuszok hűlő helyén, illetve egy kontinentális váltás fel-fellobbanó feszültségében azokat csakazértis arccá ötvözni, méghozzá életet fakasztón, és tudva, hogy az az élet egy tágabb mezőben, máshol fog beteljesülni – ez Erdély.
’’Identitás’’. A hagyományban, nevezzük ma, Michel Foucault után episztémének, episztémés rendszernek, -- önazonosságunk alapja tulajdonképpen szellemi tér a műalkotás mögött, illetve körül. A legfontosabb kérdés, amelyben valaha is éltünk. Mert nemcsak az örökölt javak jelentenek – hagyományt, hanem az a mód is, ahogyan azokat érvényesítjük – vagy nem – a mindennapi életben. Csak egy rövid reflexiót most ennek a kérdésnek a terében egy rendszerre, melynek pólusai: az író, a művész mindennapi élete – műalkotás – a befogadó mindennapi élete: egy gondolatra: a művészi diszkurzus és a befogadó stratégiák közötti viszony tulajdonképpen létezéstechnika annak a bizonyos episztémének az alapján, illetve számunkra inkább az alatt, még árnyékhatáron belül vagyunk. Az alkotó mindennapi élete – kezdetben semleges kategória, a műalkotás – önálló, zárt világ, amely a befogadóval – pluralista és konstruktív párbeszédben él. Ennek a párbeszédnek a keretében meg kell próbálnunk leírni az alkotó és befogadó „ kategóriák relativitását, mivel kereszteződésükben, átfedésükben és ekvivalenciájukban ragadhatjuk meg őket. Ebben a felvázolt interdiszkurzív párbeszédben a múlt – számunkra az 1989 előtti mintegy 1093 év leírása, interpretációja, értékelése: rendszerezése és meghatározása egy, illetve a legújabb önmeghatározás, amelyet maga a múlt és árnyéka befolyásol. Végül is ezek az episztémés árnyékok irányítják interpretációs stratégiáinkat, azaz létezéstechnikáinkat. Természetesen mindannyiunknak megvan a maga megoldása, természetesen csak személyes megoldások vannak. Hagyomány... How to find the facts?
No igen, az „identitás”. Legtöbbünk számára az identitás” nyelvi kérdés. Természete szerint nemcsak az. Hogy „ nyelvben él a nemzet”... Szociológiai felszínesség, befejezetlen maxima, akár a szociológia tudománya maga. A kezdet: a világteremtés nagy Idejének első pillanatai, illetve a beszélés aktusának első másodpercei. Itt, eddig: a gondolat teljesen független nyelvi formájától, kifejezhető angolul, németül, magyarul, japánul, bármilyen nyelven. Az emberek mindenütt okosak vagy kevésbé, életvidámak vagy nem stb. Másfelől nekünk, akik az elvont gondolathoz az előzetesen birtokolt nyelvi formák – „szavak” – felől közelítünk, nekünk van szükségünk arra a nagyon is szoros kapcsolatra, amely a beszélés, a szavakba foglalás vágyával közelítve immár nyelvivé lett, hát a szellemet, a gondolatot beleráncigáljuk-gyömöszöljük ebbe az interakcióba, miközben teljesen mindegy, hogy... valaki angolul okos vagy németül életvidám, végül is okos, életvidám stb. Olyan prelogikus meghatározottságokról van itt szó, amelyek már messze a nyelvi formákban való gondolkodás- és cselekvés előtt hatnak. Bizonyos lefordíthatatlan nyelvi sajátságokról csak ezek után beszélhetünk. Ez már a forma nyilvánvaló visszahatása a gondolatra: a nyelvfilozófiák ebben a szakaszban, ezen a vonalon kutatnak. Kérdezem végül, az irodalomnak hogyan, milyen mértékben médiuma a nyelv? Hogy nem száz százalékban, az ezek után nyilvánvaló. „Identitás”. Amelybe be akarjuk rácsozni magunkat. Létfontosságú. De mennyire másként gondolkodik minderről egy festő, hiszen ő alkothat szavak teljes hiányában is... A művészet területén mindezek haszontalan, sőt jelentés nélküli szavak. Szóval rossz a ... létezéstechnika? Az erdélyi magyarság egy része változatlanul bizonyos önfenntartó ideológiák belső terében él, ezeknek a közeli vagy távoli jelképrendszerét (-- hagyomány) politikailag-szociológiailag szennyezett vagyis a szellemi előzetesség-struktúrában szennyezett kategóriákban ragadták meg. Ma a fiatalabb rész tisztogatja némely szakralizálódott szavak szellemi terét. Gadamer Igazság és módszere, Derrida dekonstrukciója után nyitogatva ezeket a tereket, a rekonstrukcióról kell beszélnünk, fordulatról, elfordulásukról a metafizika köveitől függően. Sőt. Sciencia sacra. Mindenek felett. Az Univerzum saját magáról való tudása, minden helyi, sőt alkalmi horgonyával. Örök, pontosabban időtlen kategóriákban, néhány évvel ezelőtt tán kompromisszumot jelentett használatuk, de az csak egy szakasz volt történetükben, 40 év, 70 év, lezárult, és ha már nem él, ne is hasson. Most: mi szeretnénk azok jelentései lenni. „Átmenet”. Ahogy ontikussá válik műinterpretációnk. Magunk újramondása.
Márai Sándor Naplójában így ír: „Az irodalom fázisai: először a vallásos fázis, amikor az irodalom mondani akar valamit a túlvilágról az embereknek. Aztán, mikor mond valamit az íróról a világnak. A nagy pillanat, amikor az irodalom eléggé tudatos és kényszeríti az embereket, hogy felfedezzék önmagukat.’’ Nos, tény, hogy a magyar irodalomnak ez a része egy másik, újabb fázisát kezdi élni.
Európa pedig, amely ugye itt kezd születni, így jut fennebb ég felé törekvésében, minőségváltással az emberi közeledés formáiban.
Hivatkozások
1. F.M. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés, A Karamazov testvérek stb.
2. Friedrich Nietzsche válogatott írásai. Gondolat, Budapest, 1984, 15. 1.
3. Hamvas Béla: Az öt géniusz. Életünk kiadás, Szombathely, 1988., 66. 1.
4. Márai Sándor írja naplójában: az olasz, a francia mindig többet mond, mint amennyit mond...
5. Fejér Ádám: Régiónk népeinek kulturális önmeghatározása és a regény. Szeged, 1993.,76. 1.
6. Fried István írja a Tiszatáj 1992-1993-as Közép-Európa-disputáját
nyitó-záró esszéjében: „Közép-Európa: ma nem politikai realitás.” Lesz egyszer egy Közép-Európa? In: Közép-Európai változatok. Álmok és realitások. Disputa a Tiszatájban. Szeged, 1993., 77. 1.
7. Hamvas Béla. I.m., 34-35. 1.
8. Józsa István: A Homo transsylvanicus hármas szellemisége. Korunk, 1994. 1.
9. Farkas Árpád: A szivárgásban. Püski, Budapest, 1991